Bak Nap, Bak Aszcendens, Bak felszálló és mégis a spiritualitás útján...

2021. július 20., kedd

1700-as évekbe látogatunk

 🕜 Olvasási idő: 14 perc

Előzmény, ami fontos a megértéshez
Elvált szülők gyermekeként, édesanyám egyedül nevelt, jelenleg még válófélben, ami az utazást megelőző időszakban kezdődött. Nagyon foglalkoztatott, hogy mi az ami összehozott minket és mi az ami most más irányba fordított. Az asztrológia szinte mindenre választ adott, de mégis szerettem volna más szempontból is látni, tudni dolgokat. (Bakomat nem tudom meghazuttolni) :-)

Utazás...

Kor: valahol az 1750-1800-as évek.
Hely: nem tisztázott, fából és talán vályogból készült épületek, kis falu szerű..
Favágó vagy erdei valami munkás vagyok, jó fizikummal, férfi. 30-35 éves korú.

Megérkeztem..



Kezdődött, erdő mellett, kicsit saras réten. Elvonulva magányosan. (Ismét egy ilyen kezdet, nem az első és nem is az utolsó)

Érzések: taposómalomból kiszállni, nem akarok dolgozni sem. Elég volt mindenből „sok”.

Hazaérve, egy nő a házban (28 év körüli) és egy gyermek 6-12 hónapos. A nőről tudom távoli rokon, a faluban lakik az anyjával és kötelességtudatból segít nekem napközben a gyermekkel kapcsolatban. (így illik, - mármint segíteni az egyedülálló rokont - és talán magát is hasznosnak érzi kicsit) Nem csúnya, barna félhosszú haj, átlagos testalkat, azt hiszem a neveltetése volt talán túl szigorú ezért nem ment férjhez, ennyi idősen pedig már szinte lehetetlen is) Eleinte talán szívesen is segít, de később tehernek érzi már. Nem kértem, így alakult, de „mivel ennyi idősen férje nincs, már nem is lesz.. nem érzem problémának” (nem láttam át, neki miért az)

Mos, főz, háztartást vezet és ellátja a gyermeket amíg dolgozom az erdőben. Utána hazamegy. A gyermek az enyém, kb. fél évesen az anyja meghalt valami betegségben. (Pontosan tudom ki volt az anya, jelen életemből, nevezzük "Zs"-nek). Haragszom rá, mert itt hagyott és még egy gyermek is akit szeretek, de nem tudom ellátni. Dolgozni kell nappal és „egy férfi nem ért a gyerekekhez” érzésem van.

2 éves lehet a gyerek, mikor a rokont győzködőm, hogy költözzön hozzám. Időközben rájövök, hogy a „rokon” a  jelen életemben is közeli rokonom, (legyen itt "D" a neve). Mint nő addig nem gondoltam rá, bár a feleségem után sem éreztem akkora bánkódást, inkább az elveszettség érzése volt. Ekkorra, mint nő is kezdett érdekelni, kissé akaratosan, erővel, de (nem bántva) de meggyőztem. Hozzám költözött. Nevelte a gyereket (időközben kiderült a gyermek jelen életben ugyancsak közeli, rokon, legyen "B". Szőkés, világosbarna hajra emlékszem és fehér kezeslábas ruhában volt, teltek az idők.
Igazi szerelem nem volt, de mindkettőnknek megfelelt a „langyos víz”. Továbbra is kilátástalannak éreztem az „életet” semmi örömet nem láttam benne, olyan cél nélkülinek. De elfogadtam…

Született egy lányunk, kb 5 év korkülönbség volt köztük. (ismét egy távolabbi rokon az áletemből, (Legyen "A" a megnevezése) Ugyanaz, vagy hasonló arc, szemek, cserfes, boldog kislány. A gyerekek szerették egymást, a nagyobb oltalmazta a kicsit, néha csak úgy elmerengtem miközben néztem őket és kis boldogságot éreztem az üres életemben.

Együtt öregedtünk meg, szeretetben. 60-70 éves lehettem, hajlottan, bottal jártam épp talán egy közeli faluba mentem gyalog, egy poros úton, át a búzamezők(?) között. (Zöld volt és alig egy méter a növény) Szívembe hasított a fájdalom, összeestem és meghaltam egyedül, magányosan. (Azt hiszem a feleségem -aki nem tudom az volt e- már meghalt, de nem sokkal régebben lehetett. Vártam segítséget, néztem az utat, jön e valaki, senki. Ott haltam meg az út szélén. Néhány órára rá egy lovas vagy szamaras szekérről vettek észre akkor szóltak a faluban valakinek.. a temetést és annak átélését kihagytam. Könnyű és egyszerű halál volt.

Halálom után a "Zs"-t pillantottam meg, addigra elmúlt a szemrehányás érzése, átöleltük egymást és megbeszéltük szavak nélkül, hogy legközelebb újra megpróbáljuk együtt. Sajnáltuk ezt az elvesztegetett életet, egymás nélkül. 

Közben ugrások a mostani életbe és a születés előtti részbe. Az utazás alatt

Talán 3-5 hónapos magzat voltam, amikor anyukám el akarta vetetni a gyereket. Apukámtól nem akart (és amúgy sem nagyon akkoriban legalábbis) Apu kijelentette, hogy ez rá is tartozik, nem engedte. Kicsit talán erőszakosan is, de kiállt értem. Lassan, lemondóan beletörődött anyukám. Még vagy 2 hónapig gyötrődött, hogy nem akarja. Éreztem belül az egészet. (Fura érzés magzatként ott lenni, de mégis tudatosan, vagyis igen, tudod mi történik, ha nem is szó szerint, de az érzéseket átveszed!)

Tudtam, hogy nehéz élet vár, de ezt választottam. Nem féltem, inkább összehúztam magam és vártam, hogy mi lesz. „hátha észre sem vesznek és megszületek” valahogy ez az érzésem volt. Akartam megszületni, de azt hiszem apukám miatt elsősorban. Valami köteléket éreztem vele (bár jelen életemben nem volt igazi apa-fia kapcsolat, de rossznak sem mondanám). 

Szülésre fel voltam készülve, tudtam, hogy itt az idő, de anyukám még nem akarta. Tudta, hogy nincs visszaút, de mintha ellenkezett volna és én pedig hagytam neki időt. Szerintem 3 nappal később bújtam ki. Picit nyomasztó volt a sötétből a világosba és a "kicsusszanás" de élményszámba ment, utazásom alatt. Anyukám elfogadott. Apukám nagyon örült, az sem érdekelte, hogy fiú vagy lány, odáig volt a boldogságtól.

Ugrás kb 3 éves koromra (jelen élet)

Később megszületett öcsém, (aki fentebb, előző életben "B" volt) anyukám kicsit lemondóan már, de rendben, lesz egy testvére is, „ha már egy van..” volt az érzés. Az egész család egy játszótéren, öcsém kisszékben ül, velem játszik apukám. Érzem a szerelmet anyu felé, imádja őt. Anyu max elfogadja, de messze nem viszonozza. Elfogadja inkább a sorsát. Nem tudom milyen életcélja volt, de nem ez.

Nagymamám anyut próbálja „okosítani” főzni, háztartást vezetni családot ellátni (ahogy ő tanulta és meggyőződése, hogy így kell) Anyukám ezt kioktatásnak, mindenbe beleszólásnak veszi. Valahol mindkettőnek igaza volt a saját nézőpontja szerint. Nagypapám sokszor anyu mellé állt, szerette, elfogadta őt.

Anyu nem tudott igazán a ráerőltetett helyzettel, házassággal megbarátkozni (nem derült ki miért vállalta egyáltalán). Egyre romlott a kapcsolatuk, apunak levágták a lábát betegség miatt, érzésem szerint, egy utolsó lehetőség, hogy legalább megsajnálja és az majd összehozza őket. Sajnálat bejött, gondoskodott róla, de anyukám számára tényleg csak sajnálat volt. Apu kivirult, úgy érezte helyrejön minden. Újra autót vezetett, talán még oda is figyelt dolgokra. De 2-3 év után azt hiszem feladta és önsajnálatba menekült. Ez nem szemrehányás akar lenni, mások voltak az elképzeléseik talán csak.

Úgy érzem kicsinek nagyon szeretett, játszottunk, önfeledten szórakoztunk, de anyuval való kapcsolata befelé fordulóvá tette nagyon.

Eddig az utazásból kapott emlékek (egy régi élet és a mostani olyan fiatalon amire nem emlékezhettem)

Jelen életbeli helyzet

Akkori régi életem béli feleségem "Zs" jelen életben gyermekeim anyja, amit ott megígértünk egymásnak azt teljesítettük. Jelenleg más irányba tart az életünk, így külön folytatjuk már. Hogy lesz-e életünk ahol újra találkozunk? Bizonyára, ez most nem sikerült olyan tökéletesre, mint illett volna :-)

Azon élet béli "A" -val jelölt gyermekem megdöbbentően hasonlít ezen életem régebbi, de fontos szereplőjéhez. Fiatalon sokat lógtunk együtt, volt egy megmagyarázhatatlan kötelék köztünk. Barátok voltunk közel 10 évig (hogy az akkor nagy korkülönbség miatt nem lett több, vagy a hozott minták miatt, nem tudom) de inkább a féltő, óvó nagytestvér vagy nagybácsi szerepét töltöttem be (25 évesen :)) 

Édesapám régen eltávozott, tőle nem tudom megkérdezni, pontosak-e az értesüléseim jelen gyermekkoromról. Annyi kiderül (csak most, az utazást követően), hogy valóban "nem várt" gyermek voltam, valóban nem akarta édesanyám a házasságot és ezáltal a gyermeket, tényleg később jöttem néhány nappal. Anyósával pocsék viszonyra emlékezik, apósával egész jóra (30 évvel később ez normalizálódott én már szinte csak arra emlékeztem).

Apám valóban elvesztette a lábát egy betegség által, kb. 7 éves voltam, erről tudtam, az utána következő "kivirulós" időszaka úgy ahogy megvan az emlékemben és valóban befelé forduló élete volt, ameddig el nem váltak. (Később megtalálta a boldogságot, onnan a "D" rokoni szál)

Mi történt azóta?

A történetben szereplő "A" Férjhez ment, tudtommal boldogan él, ez valahol mélyen boldogsággal tölt el engem is. Néha váltunk pár szót, azt hiszem a barátságunk az idő és a távolsággal nem változott.

"D"-t imádom :) Voltak rövidebb időszakok, mikor kevesebbet találkoztunk, de mindig ott voltunk egymásnak, ha szükségünk volt rá. Napi a kapcsolat, az érdeklődési körünk is elég hasonló.

Anyukámmal jó a kapcsolatom, de nem napi szintű, segítjük egymást szükség esetén, de naponta nem telefonálunk, hogy a "ki mit evett" részt megbeszéljük. - Ő is Bak, így ez azt hiszem megmagyaráz sok mindent :-) 

Hiszem ez az utazás, a jelen élet és azok kapcsolataira próbált rávilágítani, bőven kaptam felismerést benne, de azok túl személyesek, talán majd egyszer egyszer..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése