🕜 Olvasási idő: 6 perc
Előzmény, ami fontos a megértéshez
Ezen életem szereplője jelen életemben is nagyon fontos szerepet tölt be. Életét (bár még fiatal) a gyermekeknek szentelte, kora gyermekkor óta tudta, hogy ezt szeretné csinálni. Jómagam, 4 gyermek apjaként ugyancsak igyekszem jóvátenni a történteket.
Utazás...
Kor: 1900 körül (valószínűleg I. világháború) 1870-1917 (?? kb)
Hely: Valahol Franciaország vidéki részén.
Bentlakásos iskola gondnoka, vagy olyan mindenese vagyok, 40
éves körüli átlagos ember. (Nem igazán vagyok jó történelemből, szándékosan nem
is néztem utána, de Franciaország ami érzésre a helyszín) Kisebb város, vagy
falú. Pontos évszám nélkül, de valamiért az I. világháború időszaka. (Ha utaztál
már, tudod, ha nem majd megtapasztalod :D) Sok esetben a pontos idő, vagy
helyszín nem derül ki. Érzés alapján tudod belőni. Ennek okát nem tudom, talán
csak egyszerűen nincs jelentősége.
|
Forrás: pixabay.com |
Történet: Van egy tanárnő az iskolában (nem nevezem nevén, itt sem,
legyen itt most „Z”) tipikus vénlány, de a szó jó értelmében. Minden idejét
feláldozza a gyerekekért, az iskoláért, a tanításért. Cserébe nincsen
magánélete. Bánja is meg nem is. Vágyna saját családra, de tudja, hogy az a hivatása
rovására menne.
A gyerekek kicsik, olyan 6-10 évesek. (Gondolom, alsó tagozatsok)
szeretem a gyerekeket magam is, de elköteleződni nem akarok. Saját családra nem
vágyom.
A tanárnővel van is kapcsolatom és nincs is, manapság „laza
kapcsolat” lenne a megfelelő kifejezése. Nem kizárt, hogy idővel komolyabbá
alakulhatott volna, de úgy érzem egyelőre mindkettőnknek megfelel így.
Összejárunk,
szórakozunk, viccelődünk, jól érezzük magunkat.
Mire
észbe kapunk, a folyosó is romban áll, 6-8 tanterem nyílhatott belőle, de végig
menni sem lehet rajta, eltűnt egyszerűen. Gyerekek jajjgatása hallatszik
mindenhonnan, por és törmelék vesz körül. Egyik terembe belátok, vér,
sebesültek, borzalom.
(Ennél a résznél kezdett elszakadni a cérna a való
életben. Tudtam, hogy nem élem át valójában, egy szobában a matracon vagyok és
követem az instrukciókat, eseményeket.. de kitört belőlem a zokogás.)
Egyik nap, a kazánházban találjuk magunkat, pinceszerű rész,
valamiért lemegyünk ketten, elbeszélgetjük az időt és nem vesszük észre, hogy
támadás (bombázás?) éri az iskolát. Nekem lett volna a feladatom, a gyerekeket
levinni a pincébe..
A fél iskola megsemmisül, sok gyermek meghal, miattam,
miattunk..
Elhatározom, hogy háborúból kiveszem magam is a részem, talán
megnyugvást lelek ettől. Ígéretet teszek „Z”-nek, hogy visszajövök amint vége
(de valójában sejtem, sőt tudom, hogy nem fogok hazatérni).
Látom ahogy kikísér a vonatállomásra, sok katona búcsúzik
szeretteitől. Próbálom rövidre és viccesre fogni az elválást. Még egyszer
megígérem, hogy amint vége ennek a borzalomnak, hazatérek. Ő megesküszik, hogy
várni fog.
A frontonról több levelet írok (nem tudom, hogy célba érnek e?) amolyan
lazán, minden jó, hamarosan vége a háborúnak és megyek haza.. Megnyugtatásképp
írom őket, de, hogy őt szeretném megnyugtatni, vagy magamat, nem tudnám
megmondani, talán mindkettőnket. Egyedül a levélírások idejére tudom jól érezni
magam. Az átélt borzalmak és önmagam hibáztatása elviselhetetlenné teszi az
életet. Az idő legnagyobb részében a halált várom. Nem vágyom hősi halálra,
csak annyira, hogy minél több „ellenséget” tudjak magammal vinni. A gyerekek
járnak a fejemben folyamatosan.
Egy necces helyzetben, találom magam. 2 bajtársammal tűz alá
kerülünk (inkább szuronyos és egy lövetű puskák által) de nem tudunk
visszajutni a többiekhez, elvágták az utunkat. Egy pillanat alatt születik meg
a döntés, hogy a többieket megmentsem kirohanok az ellenség irányában. Csak
annyit szólok hátra, hogy vigyázzatok magatokra és rohanjatok vissza a táborba.
Gondoltam valamennyit (lehetőleg minél többet) magammal
viszek a halálba. Nem sikerült. Kaptam egy lövést a bal vállam alatt, amitől elestem.
Majd odajött egy ellenséges katona és a puska végén lévő szuronnyal, szíven
szúrt. Rögtön meghaltam...
Nem
éreztem megkönnyebbülést, sőt elvesztegetett időnek, életnek éreztem az
egészet. A felelőtlenségem miatti szenvedést, fájdalmat éreztem csak szinte.
Halálom után, "megnézhetem" mi történik "Z" életében. Bárcsak ne tettem volna! Vár és vár.. Már régen vége a háborúnak, aki tudott hazatért a frontról, ő csak vár engem. Belesavanyodik a várakozásba, ezzel telik el az élete.
Jelen életbeli helyzet
"Z" -vel ez az első megélt életem, de feltehetőleg van még amiről nem tudok. Szinte véletlenül kerültünk egymás életébe - aha, véletlen ám.. ;) mintegy 20 éve. Az aszcendense és az én MC-m együttáll, a Marsom a Plútójával együttáll, de ami a bizonyosságot jelenti, a kettőnk Szaturnusza is együttáll (mint karmikus jelölő bolygó), hol máshol, mint az 5-ös házban ami a gyermekek háza, Ikrek jegyben.
Egyszerűre fordítva, felelőtlenség (Ikrek) - legyen inkább, levegős, ahogy esik úgy puffan, mielött a jegy szülötteit magamra haragítom :) miatti gyermek, gyermekek ellen elkövetett (5-ös ház) karmikus feladat (Szaturnusz). MC-Aszc fejlődési út, megtapasztalás nekem Bakként felelősségvállalás, neki Skorpióban inkább a gyógyítás, segítségnyújtás (legmagasabb szinten ezt hozza a Skorpió energia). Látom és tudom, hogy jó felé halad, pontosan ezt az utat járja. Magam pedig csak remélem, hogy a megfelelő úton vagyok, leszek.... (Igen, magamat se győztem meg ezzel) :D